hemHogy érzed magad?

Kérdezz online. Segítünk!

Kérdezd online szakembereinket és kapj gyors választ kérdéseidre.
Add meg felhasználóneved és jelszavad a belépéshez.

Próbáld ki az EAP Chat okostelefon alkalmazást is:

Gyász

A gyászról és annak kezeléséről.


A gyász feldolgozása

A közhelyek, amiket a gyászolók ilyenkor hallanak, üresen konganak: az élet számukra egyáltalán nem megy már tovább úgy, ahogyan eddig, s önmagában az idő sem old meg semmit, csak az, ha belül is történik valami... A gyász lélektani folyamata a világ legkülönbözőbb részein élő embereknél sok hasonlóságot mutat.

Lehet egyáltalán "általában" beszélni a gyászról? 

Mindenkinek a gyásza egyedi. Ez nem csak "temperamentum" kérdése: nagyon sok egyéb tényező is van, ami befolyásolhatja a gyász megélését. Ilyen például az életkor: természetesen másként éli meg a gyászt egy gyermek, egy kamasz, egy középkorú felnőtt, vagy egy idős ember. Nagyon eltérő a gyász attól függően is, hogy milyen körülmények között veszítünk el valakit: másként hat ránk egy idős ember hosszas betegség utáni békés elszenderedése, mint például a baleset, az öngyilkosság vagy a gyilkosság. Eltérően reagálhatnak a veszteségekre a nők és a férfiak, vagy a különböző vallású emberek is. 

A jelentős különbségek mellett a gyásznak mégis vannak általánosíthatóbb jegyei is. Ember voltunkból adódóan érzéseinkben sok hasonlóság is van. A gyász egyfajta lélektani folyamata így a világ legkülönbözőbb részein élő embereknél sok hasonlóságot is mutat. Olyan ez, mint az anatómia: miközben látjuk, hogy az emberek mennyire különböznek, mégis lehet anatómiát tanulni, hiszen ember voltunk miatt a különbségeknél több a hasonlóságunk. 

Adj szót fájdalmadnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad
(Shakespeare: Macbeth) 

Elveszíteni valakit, akit szeretünk - ez az emberi lét egyik legfájdalmasabb tapasztalata. Életünk során szinte mindnyájan szembesülünk hozzátartozóink elvesztésével. Napjainkban azonban talán nehezebb ezzel szembenéznünk, mint korábbi korok embereinek. Régebben a gyászolót segítette a közösség, amely számos formában segített "hangot adni" a fájdalomnak. A virrasztás, siratás, halotti tor, gyászviselet nemcsak lehetővé, hanem elvárttá, szinte kötelezővé is tette, hogy az emberek elveszített szeretteiket meggyászolják. Napjaink kultúrája azonban a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré. A gyász nem közösségi kérdés immár: az ismerősök a "fogadd őszinte részvétemet" jellegű kényszeredett mondatok után igyekeznek elkerülni a halálesettel kapcsolatos beszélgetéseket. Hallgat a közösség - s hallgatnak a gyászolók is. Egy haláleset után a legtöbb ember ma már mihamarabb visszatér a munkájához, nem visel gyászruhát - igyekszik úgy élni tovább, mintha semmi sem történt volna. Pedig valami történt, amit nem lehet többé elfelejteni... 

Régebben "gyászévről" beszéltek, s ebben ősi bölcsesség rejlett: legalább egy év kell ahhoz, hogy a gyászoló megéljen minden évfordulót (karácsonyt, születésnapokat, házassági évfordulót) anélkül, akivel ezeket egykor együtt ünnepelték. Bár a gyász feldolgozásának időtartama egyénileg is változhat, általában legalább ennyni időre van szükség a gyász feldolgozásához. Ez alatt pedig nagyon sok minden történik. A gyásznak lélektanilag több szakasza is van: a sokk, a kontrolláltság, a tudatosulás, az elfogadás és a feldolgozás. 

Sokk

A halál bekövetkeztekor a legtöbben tagadással reagálnak: "Ez nem lehet igaz". Gyakran megerősítést kérnek másoktól is ("ugye, nem halt meg?"), jeleket keresnek arra, hogy szerettük még él ("mintha megmozdult volna", "de hiszen még lélegzik").

Amikor tudatosul a halál ténye, a legtöbb ember nem is "szomorúnak", hanem inkább érzelmileg bénultnak, üresnek érzi magát. Ezt az állapotot mások néha félreértik: "még csak nem is sírt, amikor megtudta, hogy meghalt az anyja". Valójában ilyenkor sokan sírni sem tudnak: semmilyen érzést sem tudnak kifejezni, csak ürességet, s egy tompa sajgást éreznek. Másokra az érzések sokasága tör, amelyek kavargóak, kontrollálhatatlanok. Vannak olyanok is, akik pánikba esnek: sikoltoznak, csapkodnak. 

Ez az időszak néha csak percekig tart, de néha órákig - ritkán napokig. Megszűnésében elsősorban az játszik szerepet, hogy a halálesettel kapcsolatban a hozzátartozókra számos tennivaló vár. Amikor elkezdenek ezekkel foglalkozni, máris megkezdődik a következő időszak. 

Kontrolláltság

A temetéssel kapcsolatos ügyintézések arra kényszerítik a gyászolót, hogy a hivatalos ügyekre figyeljen. Ez a feladat azonban nagy megpróbáltatást jelent. Ilyenkor sokan tehetetlennek érzik magukat, önbizalmuk csökkenését élik át. Ekkor szembesülnek először azzal, hogy mindezt egyedül kell megtenniük, elveszített szerettük immár nem segíthet, nem beszélhetnek vele – nélküle mintha énjük egy része is meghalt volna. A világ ködösnek, álomszerűnek tűnhet – a legtöbben automatikusan végzik a tennivalókat, de úgy érzik, mintha nem is velük történnének az események. Ebben az időszakban egyesek túlságosan passzívak, mások fokozott tevékenységgel próbálják elterelni figyelmüket érzéseikről. Gyakran ilyenkor tör először felszínre a haláleset miatt érzett düh, a vádaskodás, ingerlékenység, bizalmatlanság.

Ez az időszak általában a temetésig tart, de ha ennek időpontja (például urnás temetésnél) elhúzódik, már korábban is megjelenhetnek a következő szakaszra jellemző jegyek. 

Tudatosulás

Sokan gondolnak arra: "csak a temetésen legyünk túl, utána már könnyebb lesz minden". Valójában azonban a temetés utáni hetek a gyász legnehezebb időszakát jelentik. Míg az előző időszakban a hivatalos tennivalók lekötötték a figyelmet, a temetés után egyre fájóbban tudatosulnak az addig visszafojtott érzések. Ezek váratlanul, kontrollálhatatlannak tűnő módon és kavarogva bukkanhatnak fel. Gyorsan válthatják egymást a szomorúság, magány, tehetetlenség, megsemmisültség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság érzései. Még a kellemes élmények is fájdalommal telivé válnak ("ő már nem láthatja ezt a szép napsütést"). Sokakban dühöt vált ki, hogy a világ továbbmegy (a fák rügyeznek, az emberek szórakoznak stb.) – miközben ő már nem lehet itt. A felerősödő harag azonban irányulhat például az egészségügyi dolgozókra ("miért nem mentették meg?"), Istenre ("miért engedi / teszi ezt velünk?"), vagy magára az elhunytra is ("miért hagyott itt bennünket?", "miért nem vigyázott jobban magára?" stb.). A harag önmagunk ellen fordítása a bűntudat, az önvádlás, amely az idő előrehaladtával eleinte egyre erősebbé válhat – irányulhat akár az elkövetett, akár a meg nem tett dolgokra. 

Ezek részben a gondolkodás sajátos megváltozásának is a következményei. A gyász korai időszakában ún. regresszív állapot alakulhat ki – vagyis a gyászoló érzései, gondolatai, magatartása egy korábbi életszakaszának jegyeire hasonlítanak. Ez azt is jelentheti, hogy a gondolkodás egyes elemei néha gyermeki jellegűek lehetnek. A gyermekek például gyakran azt gondolják, hogy saját gondolataik, rossz kívánságaik idézik elő a halált – a gyásznak ebben az időszakában a felnőttek is tépelődhetnek ezen. Hasonlóképpen gyermeki elem a gondolkodásban a jelenségek leegyszerűsítése, például az a gondolat, hogy "az orvosa tehet mindenről" (miközben például egy daganatos betegség kialakulásához számos – genetikai, életmódbeli stb. – tényező összehatása vezet el; annak, hogy kezdeti panaszaik ellenére sokan csak késve fordulnak orvoshoz, vagy nem mennek el szűrővizsgálatokra, pszichológiai és szociokulturális okai vannak; a legkorszerűbb kezelés sem képes még megakadályozni egyes, előrehaladott stádiumú betegségek progresszióját stb.). Gyermeki elem továbbá a mágikus gondolkodás is: sok gyászoló többletjelentéssel ruház fel köznapi eseményeket (például ha a berepül a szobába egy pillangó, úgy gondolhatja, hogy valójában halott szerette tért vissza hozzá pillangó formájában). 

Sokaknak úgy tűnik, hogy érzékelik is a halott jelenlétét - nem szimbolikus formában, hanem valóságosnak tűnő módon: hallani vagy látni vélik őt. Mintha az ő hangját hallanák, mintha a tömegben egy kis időre megpillantanák őt a többi ember között, mintha egy pillanatra megjelenne, mintha besüppedne az ágy ott, ahol ő szokott feküdni... Ezek a jelenségek egyeseket rémülettel töltenek el: úgy érzik, hogy meg fognak bolondulni. Erősítheti ezt az érzést az is, hogy - érzelmeikhez hasonlóan - gondolataik is kontrollálhatatlannak tűnnek: az emlékek váratlanul, tolakodóan, visszafojthatatlanul törnek elő a legváratlanabb helyzetekben. Nagyon fontos tudnunk, hogy mindezek a gyász gyakori, normális velejárói, egyáltalán nem az "őrület" jelei. 

Ezek az események megváltoztatják a magatartást is. Szinte mindenki vágyódik arra, hogy valamilyen formában érezhesse: aki meghalt, az mégis jelen van még. Ebben az időszakban sokan változatlanul hagyják az elhunyt szobájának berendezését, a lakásban mindent úgy őriznek meg, ahogyan ő hagyta (mintha bármikor visszatérhetne), képzeletbeli párbeszédeket folytatnak vele, emlékekkel teli helyeket keresnek fel – sőt néhányan még magatartásukban, életstílusukban is átvesznek néhány elemet, ami az elhunytra volt jellemző. Sokan félnek ilyenkor attól, hogy elhalványul bennük szerettük képe: fényképeket, videofilmeket szeretnének nézni róluk – ezek azonban mély fájdalommal tölthetik el őket. Miközben keresik mindazokat az emlékeket, helyzeteket, élményeket, amelyek rá emlékeztetnek, egyúttal igyekeznek elkerülni sok mindent, ami a halálára emlékezteti őket: a részvétlátogatásokat, a haláláról szóló beszélgetéseket, vagy a további hivatalos ügyeket (fájdalmas és sokáig halogatott döntés lehet például bejelenteni a különböző hivataloknak, hogy többé ne küldjenek az ő nevére számlákat, leveleket). A legtöbben ebben az időszakban befelé fordulóvá válnak, igyekeznek elkerülni a társaságot, a koncentráció csökkenése miatt szórakozottá, figyelmetlenné válhatnak, tennivalóikat elhanyagolják vagy halogatják, nehezen tudnak döntéseket hozni – de aztán időnként gyorsan, átgondolatlanul döntenek, néha nagy jelentőségű dolgokban is. 

Mindehhez testi tünetek is társulhatnak. A halálesetre emlékeztető helyzetek, beszélgetések sokakban váltanak ki testi tüneteket, a torokszorítás, légszomj, fulladás, mellkasi szorítás, heves szívdobogás, gyomortáji szorító érzés, elerőtlenedés élményét, amelyekhez erős feszültség, lelki fájdalom érzése társul. Ezek a hirtelen fellépő tünetek ugyan általában megszűnnek egy órán belül, néhány egyéb tünet azonban heteken - hónapokon keresztül tarthat. Ilyen például az étvágytalanság, álmatlanság, szájszárazság, gyengeség, energiátlanság, szédülés, a libidó csökkenése, teltségérzet, hasmenés vagy székrekedés. Sokan felfedezni vélük magukon annak a betegségnek a jeleit is, melyben szerettük elhunyt - általában azonban ennek a hátterében csupán a szorongás áll. 

A gyásznak ez a leghosszabb és legnehezebb időszaka, amely hónapokon keresztül tart. Tünetei kezdetben erősödnek, később kissé enyhülhetnek, majd újra visszatérnek. Ez a hullámzás a gyász egyik sajátossága. Főleg az évfordulók (például az elhunyt névnapja, születésnapja), vagy az ünnepek (különösen a karácsony) erősíthetik fel újra és újra a fájdalommal teli érzéseket. Sokakban mindez azt az érzést erősíti meg, hogy "ennek sohasem lesz vége" - valójában azonban a visszaesések az idő előrehaladtával ritkábbakká válnak és (egyre rövidülő időtartamú kivételektől eltekintve) erősségük is egyre inkább csökken. 

Elfogadás

Ez a szakasz nem különíthető el élesen az előzőtől, hiszen a veszteség tényének elfogadása a korábban leírt folyamatok során történik. Egy idő után azonban bizonyos tendenciák felerősödnek, előtérbe kerülnek - s ez az időszak már nem teljesen olyan, mint az előző. A váratlanul felbukkanó, kontrollálhatatlannak tűnő érzések és gondolatok helyét egyre inkább a tudatos emlékezés veszi át. A fájdalmas emlékek mellett egyre több már a szép emlék is. A gyásszal kapcsolatos tünetek erőssége már enyhébb, mint a kezdeti időszakban. A szép élményekbe már kevésbé vegyül fájdalom. A lakás berendezési tárgyait már nem kell változatlanul hagyni – sokan átrendezik, felújítják a lakásukat, elajándékoznak néhány emléktárgyat, ruhadarabot. Míg korábban a gyászoló úgy érezte, hogy ennek a fájdalomnak sohasem lesz vége, most már egyre inkább felerősödik benne az az érzés, hogy sikerül majd újraszerveznie az életét. 

Feldolgozás

A gyász feldolgozása az élet újraszervezését jelenti. Szakemberek gyakran használják a "feldolgozott gyász" kifejezést. Ez a megfogalmazás azonban sok gyászolóban riadalmat kelt. Úgy érezhetik, hogy ez azt jelenti: el kell felejteniük szerettüket, el kell fojtaniuk magukban az emlékét. Természetesen erről nincs szó. A gyász valójában akkor tekinthető "feldolgozottnak", ha a gyászoló képessé válik arra, hogy életét folytatni tudja - immár együtt élve azzal a tudattal, hogy ezt szerettének hiányában kell megtennie. Ez számos jegy együtteséből tevődik össze. Míg a gyász korai szakaszában a gyászoló még úgy érezte, hogy az elhunyt valamilyen formában még itt van vele, ebben az időszakban már belső emlékképként gondol rá. (Ami nem zárja ki azt a hitet, hogy valahol, valamilyen formában a lelke továbbra is létezik - de ilyenkor a hozzátartozó már tudja, hogy ez nem fizikális szintű létezés.). Visszatér a világ iránti nyitottság is: felelevenedhetnek, megerősödhetnek régebbi kapcsolatok, s ebben az időszakban a legtöbben már nem zárkóznak el az új emberi kapcsolatoktól sem. Egy haláleset számos új feladatot ró a gyászolóra, olyanokat, amelyeket korábban nem, vagy nem csak neki kellett végeznie. Ezek az egyszerűbbektől (például számlák befizetése, a háztartás vezetése) a nehezekig terjedhetnek (ilyen például az önálló egzisztencia kialakítása, a gyermekek önálló felnevelése stb.). Míg a korai időszakban a gyászolók képtelennek érezhetik magukat arra, hogy mindezeket megtegyék, az adaptáció jeleként már képesé válnak arra, hogy ezeket a feladatokat ellássák. Miközben korábban tehetetlennek, szétesettnek, erőtlennek, céltalannak érezték magukat, ebben az időszakban már újra összeszedettek, céltudatosak lehetnek. Felerősödik a jövőre irányultság: míg a gyász kezdeti időszakában a gyászoló csak a múltra tudott gondolni, később csak a jelenben élt, ebben az időszakban már újra képes terveket szőni, s ezeket megvalósítani

A gyász és szakaszai

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. A veszteség jelentheti egy párkapcsolat megszakadását, munka elvesztését, nyugdíjba vonulást, költözést, de a legintenzívebb érzelmeket kiváltó esemény szeretteink halála. Ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el.Több modell létezik a gyász folyamatának szakaszolására, de a gyász mindig egyéni. Legjellemzőbb vonásai: szomatikus distressz, belefeledkezés a halott emlékképébe, bűntudat, ellenséges reakciók, viselkedésminták elvesztése. 

A veszteségre adott reakció számos tényezőtől függ, ezek lehetnek az elhunyttal való kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, neme, alapszemélyisége, megelőző életeseményei (korábbi veszteségek), betegségei (különösen a depresszió), aktuális pszichés állapota (egyidejű krízishelyzetek), kulturális környezete, vallásossága, szociális kapcsolatrendszere. Ennek megfelelően (Lindemann, 1998)Több modell létezik a gyász folyamatának szakaszolására. A kezdeti modellek három szakaszt különítettek el: érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása, és felépülés. (Engel 1964, Averill 1968, idézi: Pilling, 2001). Ezen kívül léteznek négy, illetve öt szakaszos modellek is. A gyász folyamatát az alábbiakban a főbb szakaszelméleteket ötvözve írom le: 

Életveszélyes helyzetben vagy állapotban lévő emberek (katonák, haldokló betegek), és hozzátartozóik már a halál bekövetkezte előtt is sokat foglalkoznak a halál lehetőségével, és annak várható hatásával. Ezt nevezzük anticipációs vagy megelőző gyásznak. Így a veszteség átélése már a halál tényleges bekövetkezte előtt megkezdődik, ami megkönnyítheti annak elviselését, amikor valóban megtörténik (Lindemann 1944, idézi: Pilling 2001). 

A halál hírének megtudásakor sokan tagadással reagálnak. Ez a sokk (Kübler-Ross, 1988), illetve az elutasítás vagy izoláció (Kast, 1995) időszaka. Érzelmileg bénultnak, kiüresedettnek érezhetik magukat a gyászolók, máskor az érzelmek sokasága tör fel belőlük. Esetleg nem tudnak tisztán gondolkodni, válaszolni. Néha közömbösségnek is tűnhet ez az állapot mások szemében. Ez az időszak néhány perctől néhány napig tarthat, attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség. (Pilling, 2001) Elutasítással, vagy részleges elutasítással minden veszteséget átélt ember reagálhat, és nemcsak az első stádiumban, hanem később, a feldolgozás folyamán is. Az elutasítás legfontosabb funkciója, hogy a váratlan, sokkoló hírt követően, lehetővé teszi az egyén számára, hogy összeszedje magát, és később más, kevésbé radikális védekezési módokat alkalmazhasson. Ez jó esetben csak időleges védekezési módszer, amit hamarosan felvált a helyzet részleges elfogadása. Ritka a végsőkig fenntartott elutasító magatartás. 

Az, hogy mikor tudja egy gyászoló lassanként feladni elutasító magatartását, függ attól is, hogyan világosítják fel, mennyi ideje van tudomásul venni az őt ért veszteséget, és hogyan készült fel egész élete során a hasonló helyzetekkel való megküzdésre (Kübler-Ross, 1988). Ha nagyon elhúzódik ez a stádium, akkor olyan emberrel van dolgunk, aki a veszteséget és a vele együtt járó érzelmeket is elfojtja. Úgy élnek tovább, mintha semmi nem történt volna. A megrekedés másik formája abban nyilvánulhat meg, hogy a gyászolók úgy élnek, „mint a gépek”, önmagukban csak ürességet éreznek (Kast, 1995). 

A következő szakasz lehet a (Spiegel, 1981, Hézser 1991, Ribár, 1990, idézi: Pilling 2001) kontrollált szakasz, amire az jellemző, hogy a hozzátartozóban tudatosul, számos feladata van a halálesettel kapcsolatban (hivatalos ügyintézés, temetés..) Ezek a feladatok ekkor nagy megpróbáltatást jelentenek. A gyászoló önbizalma csökken, tehetetlenséget érez, és ekkor szembesül azzal, hogy immár mindent a szeretett személy nélkül kell végeznie, énjének egy darabja vész el. Derealizációt, deperszonalizációt élhet át. Egyesek ilyenkor túlságosan passzívak, semmit nem hajlandók tenni, mások túl aktívak, egyszerre túl sok dologba fognak bele. Ez a kontrollált szakasz rendszerint a temetésig tart. A temetésen való részvétel nagyon fontos a gyász szempontjából, tudatosítja az elválást, lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére, közösségi támaszt nyújt (Pilling, 2001) 

A tagadás sokkos állapotának megszűnte után feltörnek az érzelmek, jellemzően a düh és a harag. A közvetlen környezet számára meglehetősen nehéz megbirkózni ezzel a szakasszal, mert az érzelmek mindenfelé és mindenkire kisugárzódnak (Kübler-Ross, 1988). A gyászolók keresik a felelőst, aki veszteségüket okozta, esetleg dühösek az elhunytra – bár maguknak sem merik bevallani -, haragjukat kivetítik a környezetükre (orvosokra, ápolókra..) Verena Kast megközelítésében ez a felszakadó érzelmek stádiuma. A gyászolók nehezen vallják be a halállal szemben érzett tehetetlenségüket, és azt remélik, ha megtalálják a vétkest, egy kicsit enyhíthetnek a halál kegyetlenségén, sorsszerűségén. Ha önmagukat hibáztatják, akkor az érzelmek palettáján megjelenhet a bűntudat is, különösen, ha az elhunyttal való kapcsolat konfliktusos volt. A valóban sikeres gyászmunkához elengedhetetlen ezeknek az érzelmeknek az elviselése, a kitartás (Kast, 1995). 

Akik ebben a szakaszban rekednek meg a gyászmunka folyamán rendszerint depressziós betegek benyomását keltik, de nem a fájdalom elfojtása miatt, hanem azért, mert nem képesek másra gondolni, a fájdalom letaglózza őket. Az elakadás egyik oka az elfojtott düh lehet, ha valaki nem meri kiélni, átérezni a felszakadó érzelmeit. A másik ok a nem szűnő bűntudat lehet (konfliktusos kapcsolat esetén, ha nem volt alkalma a gyászolónak tisztázni mindent az elhunyttal annak halála előtt). Ha a gyászolónak nincs módja arra, hogy teljesen kiélje az érzelmi zűrzavart, ha a gyász bizonyos összetevői – a harag vagy a bűntudat – hiányoznak, megreked ebben a fázisban (Kast, 1995). 

A temetést követő időszakban a gyászoló érzelmek kavalkádját éli át. Szinte kontrollálhatatlannak tűnő módon váltogatják egymást a megkönnyebbülés, harag, szomorúság, félelem, bűntudat, depresszió.Jellegzetesek a gondolkodás változásai is. A gyászoló gondolatainak középpontjában az elhunyt áll, szinte elmerül a vele kapcsolatos emlékekben. Ezek néha váratlanul törnek elő, a gyászoló úgy érzi, képtelen uralkodni felettük. A gondolkodás sokszor regresszív jegyeket tükröz. Például jellemző lehet a mágikus vagy omnipontens gondolkodás. Gyakori a halott jelenlétének érzékelése illúziók, vagy rövid akusztikus, vagy vizuális hallucinációk formájában. Ezek az átmeneti hallucinációk, a regresszív gondolkodás és a kontrollvesztés érzése a gyász természetes velejárói, önmagukban nem kórosak. 

A gyászoló magatartását a szórakozottság, döntésképtelenség vagy éppen a túl gyors döntések jellemzik. Egyidejűleg jelenhet meg a kereső és elkerülő magatartás a halottal szemben (vágyik a vele való együttlétre, ugyanakkor fél a vele kapcsolatos emlékektől, tárgyaktól, helyszínektől). A gyászoló másokkal való kapcsolatai is megváltoznak. Általában visszahúzódóvá, társaságkerülővé válnak. Felerősödhet bennük az ellenségesség, érzése, ingerlékennyé válnak, de az ambivalencia itt is nagyon erős. (Hol arra vágyik, hogy mindenki rá figyeljen, hol arra, hogy hagyják békén.) 

Mindezekhez testi tünetek is járulnak. A gyász kezdeti időszakára jellemző szomatikus distressz tünetei (torokszorítás, fulladásérzet, légszomj, gyengeségérzet) ritkulnak, már csak olyan helyzetekre jellemzőek, amikor felidéződnek az elhunyttal kapcsolatos emlékek Lindemann, 1998). Vannak olyan testi tünetek, amelyek tartósan fennállhatnak a gyász időszaka alatt is: étvágytalanság, álmatlanság, gyengeség, energiátlanság, szédülés, mellkasi szorítás, emésztési problémák (hasmenés, székrekedés), mozgások lelassulása, a mimika csökkenése. A veszteséget szenvedett egyén, ha már nem volt képes szembenézni a veszteséggel az első szakaszban, hiába keresett bűnöst a második szakaszban, megpróbál valamiféle egyezségre jutni, ami esetleg késlelteti az elkerülhetetlent. Ez az alkudozás szakasza (Kübler-Ross, 1988) 

A tolakodó emlékképek és gondolatok helyét azonban lassan a tudatos emlékezés veszi át, a fájdalmas emlékek helyett már a szép emlékek is előkerülnek, a gyász tüneteinek intenzitása csökkenni kezd, megkezdődik a racionális elfogadás. A tudatosulás és átdolgozás szakasza rendszerint hónapokig tart, ezek a hónapok hullámzó képet mutatnak, az évfordulók (születésnapok, házassági évfordulók, ünnepek) alkalmával újra felerősödhetnek a tünetek. (Horowitz, 1993. Worthington, 1994, idézi: Pilling, 2001.) Elizabeth Kübler-Ross ezt a depresszió szakaszának nevezi, ami már előkészítése az elfogadás állapotának (Kübler-Ross, 1988) Verena Kast a keresés és elválás stádiumának hívja ezt, amikor az elhunytat újból felkutatja a gyászoló, újból rálel, és ekkor már átalakult saját kapcsolatainak egy lehetőségévé, olyan valakivé válik, ami csakis az övé, lehetőséget teremtve arra, hogy az elhunytat önmaga aspektusaként lássa, és beágyazza újonnan kialakult életstruktúrájába. Előfordulhat, hogy a gyászoló átveszi az elhunyt életstílusát, szokásait. A keresés gyakran belső párbeszéd formáját ölti. A belső párbeszéd eleinte helyettesíti a partnert, ám idővel olyan átalakulásokon megy keresztül, hogy végül a gyászoló egy egészen más belső alakkal áll szemben. A belső dialógus lehetőséget teremt arra, hogy még egyszer rátaláljunk partnerünkre, a párbeszéd fejlődése viszont elősegíti a partnertől való elszakadást. A keresés folyamata nem szándékoltan megy végbe. A gyászmunka akkor zárul sikerrel, ha a megtalálást a kényszerű elszakadás és elválás követi, és amikor a gyászoló már képes elfogadni ezt az elválást.(Kast, 1995) 

Az öngyilkosság vagy a „halálba követés” (a gyászoló nem fejt ki ellenállást a halállal szemben) veszélye leginkább a keresés időszakában áll fenn. Parkes kimutatta (idézi Kast, 1995), hogy megözvegyült férfiak feleségük halálát követő első hat hónapban 40%-kal gyakrabban halnak meg, mint ahogy az statisztikailag várható lenne. A keresés és elválás stádiumának veszélye abban rejlik, hogy keresésre minden esetben sor kerül, de komoly nehézségek lépnek fel az elváláskor. Előfordulhat, hogy a gyászoló görcsösen kapaszkodik a belső beszélgetésekbe, szakadatlanul ismételgetve őket, akadályokat gördít a kibontakozásuk elé. Nyilvánvaló, hogy nem tud búcsút venni halottjától, erősen kötődik hozzá, és ez azzal a következménnyel jár, hogy nem képes többé új kapcsolatokat teremteni. (Kast, 1995) 

Mihelyt a keresés és elválás váltakozása eljutott abba a stádiumba, hogy már nem köti le a gyászoló minden gondolatát, kezdetét veheti az önmagához és a világhoz fűződő új viszonyának a kialakítása. Ennek előfeltétele, hogy az elhunyt „belső alakká” váljon. A gyászoló önmagához és a világhoz fűződő új viszonyának kialakítását az is jellemzi, hogy a veszteség elfogadása megtörtént. Számos olyan életminta elvesztette érvényességét, amely az eltávozott személlyel való együttélés révén vált sajátjává, helyükbe új életminták lépnek, ami nem jelenti azt, hogy a gyászoló elfelejtené az elhunytat. Az elhunyt belső alakká változtatása kockázatokkal is jár. Ha a gyászoló egyszerűen „belebújik az elhunyt bőrébe” és szinte helyette éli az életét, ez patológiás következménye lehet ennek a folyamatnak. Ilyenkor az elhunyt szinte második személyiségként telepszik rá a gyászolóra, így az képtelen a megfelelő új viszonyt kialakítani önmagával és környezetével. (Kast, 1995). 

A gyász feldolgozása – az adaptáció - azt jelenti, hogy a gyászoló érzéseiben és emlékeiben az elhunyttal kapcsolatos múlt úgy él tovább, hogy emellett képes a megfelelő életvitelre. Ennek legfőbb jellemzői amellett, hogy az elhunyt már belső kép és nem külső létező: elveszített hozzátartozójáról már a reményvesztettség és kilátástalanság érzése nélkül tud beszélni, újra bűntudat nélkül tud örülni az élet szépségeinek, megszilárdul a self-integráció érzése, a gyászoló már érzi, hogy képes életének folytatására, céljainak megvalósítására. Gondolatait és magatartását már inkább a kifelé fordulás jellemzi, megújulnak korábbi szociális kapcsolatai, megszűnnek a testi tünetek. A gyászoló képessé válik arra, hogy a veszteséggel összefüggő új szerepköröket betöltse. 

Az új egyensúlyi állapot megfelelhet az előzőnek, de a gyászfolyamat végén egyesek pszichésen gyengébbnek, sebezhetőbbnek érezhetik magukat, míg mások olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyek növelik én-erejüket, fejlesztik megküzdési képességüket. (Worthington, 1994. Kast, 1995 idézi: Pilling, 2001) Kübler-Ross szakaszelméletében ez a belenyugvás szakasza. Ha a gyászoló minden megelőző szakaszon sikerrel túljutott, és némi segítséget is kapott a veszteség feldolgozásához, akkor elér egy olyan stádiumba, ahol már nem dühös, és nem depressziós. Az érzelmei már elcsitultak, a fájdalom is csillapodik (Kübler-Ross, 1988) 

A normál és a patológiás gyász

A gyász normál időtartamára nézve nem állítható fel általános szabály. Az intenzív tünetek 1-3 hónapon belül mérséklődnek, ám az átdolgozás és az adaptáció folyamatai jóval hosszabb időt vehetnek igénybe. Ritkán zárulhat le egy éven belül a gyász, hiszen az évfordulók nagyon megnehezítik ezt a folyamatot az első év során. 

A gyász időtartamát még a közelmúltban is számos szokás, hagyomány szabta meg. Közeli hozzátartozókat általában egy éven át gyászoltak - innen származik a "gyászév" kifejezés is. Ez a szokás ősi bölcsességet tükröz: lélektanilag általában valóban legalább egy évre van szükség a veszteség feldolgozásához. Egy év alatt ugyanis újra sorra kerül minden évforduló (születésnapok, névnapok, ünnepek), amit immár nélküle kell eltölteni. Ezek az évfordulók általában felerősítik a gyásszal kapcsolatos fájdalmas érzéseket - ezért egy évnél rövidebb idő alatt a gyász érzelmileg ritkán zárul le. Sokszor azonban a következő év is nehéz (egyesek az első év ünnepeit néha egyfajta tompultságban, érzelmi bénultságban élik át, s csak a következő év hasonló időszakában törnek fel érzéseik). Emellett a gyász folyamatát nagyon sok egyéb tényező is alakítja (amelyekről fentebb volt szó), ezért változó az is, hogy kinek mennyi időre van szüksége a veszteség elfogadásához, életének újraszervezéséhez. 

Bár egy év leteltével a gyász legtöbb tünete jelentősen enyhül, sok körülmény akadályozhatja a gyász egy éven belüli feldolgozását. A gyászreakció hosszúsága attól függ, hogy mennyire sikeres a személy gyászmunkája. Ez a munka a következőket jelenti: függetlenedés a halotthoz fűződő kötődésből, alkalmazkodás a környezethez, amelyben az elhunyt már nincs jelen, új kapcsolatok kialakítása. Mindezeknek az egyik komoly akadálya, hogy sok gyászoló megpróbálja elkerülni a gyász átélésével járó intenzív distresszt, és az ehhez kapcsolódó érzelmek kifejezését. (Lindemann, 1998.) A gyászt akkor tekinthetjük feldolgozottnak, ha az adaptációra jellemző jegyek együttesen fennállnak, tehát, ha a gyászoló az elhunyt emlékével együtt képessé válik az élet adaptív folytatására (Pilling, 2001) 

Álomfejtés a gyászban

Az álom, az álomfejtés mint a gyászmunka segítője

Napjainkban a gyász hagyományai elsorvadtak. Az együtt gyászolásra, az elsiratásra, a közös emlékezésekre már nem marad időnk. Amikor gyászt, vagy veszteséget élünk át, gyakran segítség nélkül maradunk. 

A rokonok, barátok, ismerősök egyre inkább csak közhelyszerű tanácsokat adnak: Szedd össze magad! Az élet megy tovább. Az idő mindent megold. Felejtened kell! Ugye ismerősek ezek a mondatok? 

Nem szabad haragudni rájuk, jót akarnak Neked, azt szeretnék, hogy kevésbé szenvedj. 

Te pedig egyedül küszködsz a veszteségeddel, és egyre magányosabbnak érzed magad. Egyedül vagy a sok ember között. 

A gyász természetes reakció, ha elveszítettél valakit, akit szerettél, akit szeretsz. 

A gyász megéléséhez szorosan hozzá tartoznak az álmok, az álomfejtés is. 

Álmainkban újra élhetjük a hétköznapokat, amikor még velünk volt az eltávozott. Újra élhetjük a veszteséget. Kaphatunk üzenetet, és mi is üzenhetünk. Kaphatunk kérdéseket és válaszokat. 

Ehhez azonban tudnunk kell a megfelelően értelmezni az álmainkat: ebben segít bennünket a helyesen alkalmazott álomfejtés. 

Az álmaink szimbólumokban szólnak hozzánk. Meg kell fejteni ezeket a szimbólumokat, érdemes megfejteni ezeket a szimbólumokat. Az álomfejtés nem más mint ezen szimbólumok értelmezése. 

Az álomfejtés azon módszereit és az álomfejtés módszeréhez kapcsolódó kérdéseket gyűjtöttem össze, amelyek segíthetnek szóra bírni, megérteni az álmainkat. 

Álomfejtés: Az álmaink kikérdezése

 

  • Az első lépés: ha emlékszel az álmodra, részletesen írd le azt. Ez nagyon fontos. Mindent írj le, ami csak az eszedbe jut az álmodból. Még a sejtelmes részleteket is, az érzéseidet is, mindent a lehető legpontosabban írj le! 
  • Azután válassz ki egy kérdést az alábbiak közül. Írd le a spontán megfogalmazódott válaszodat. 
  • Válassz újabb és újabb kérdéseket, és válaszold meg őket. Mindent írj le! 
  • Ha közben bármilyen saját kérdésed volna, írd le azt is, és válaszold meg! 

 

Álomfejtés: Segítő kérdések az álmod elemzéséhez

 

  • Mit akar tőlem ez az álom? 
  • Mit kérdez tőlem ez az álom? 
  • Mit teszek én ebben az álomban? 
  • Milyen kapcsolatban vagyok az álmommal? 
  • Milyen szimbólumok jelentek meg az álmomban? 
  • Milyen érzések jelentek meg az álmomban? 
  • Milyen cselekedeteket találtam az álmomban? 
  • Kiket találtam az álmomban? Ők ellenfeleim vagy társaim az álmomban? 
  • Milyen segítséget találtam az álmomban? 
  • Milyen büntetést találtam az álmomban? 
  • Mit szeretnék elkerülni az álmomban? 
  • Mit szeretnék letenni az álmomban? 
  • Mit javasol nekem ez az álom? 
  • Miért éppen most álmodtam ezt az álmot? 
  • Mi szükségem van erre az álomra? 

 

Kérdezhetjük az álmainkban megjelenő személyeket, alakokat

 

  • Hogyan cselekszem én az álmomban? 
  • Ki vagy te, aki megjelentél az álmomban? 
  • Mit jelentesz nekem, aki megjelentél az álmomban? 
  • Mit mondasz nekem, te álomalak? 
  • Miért vagy itt az álmomban? 
  • Mit akarsz láttatni velem? 
  • Mit cselekszel? A cselekedeted miben segít engem? 
  • Mit szeretnél, mi történjen? 
  • Mit akarsz tőlem? 
  • Milyen kapcsolatban vagy az éber életemmel? 
  • Mit kérdezel tőlem? 
  • Mire figyelmeztetsz? 
  • Mitől óvsz engem? 
  • Mit mutatsz nekem? 
  • Milyen ajándékot hoztál nekem? 

 

Álomfejtés: Elemezd az álmodat! 

 

  • Adj címet az álmodnak! 
  • Bontsd részekre az álmodat! Adj a részeknek is címet! 
  • Gyűjtsd össze, mit teszel Te az álmodban! 
  • Keresd meg az ellentéteket és a hasonlatosságokat az álmodban! 
  • Gyűjtsd össze az álmodban található szimbólumokat! 
  • Vizsgáld meg, hogy milyen kapcsolatban áll az álom-éned ezekkel a szimbólumokkal? 
  • Milyen események jelentek meg az álmodban? 
  • Milyen témák jelentek meg az álmodban? 
  • Milyen konfliktusokat találtál az álmodban? 
  • Milyen megoldatlan helyzeteket találtál az álmodban? 
  • Milyen megoldásokat találtál az álmodban? 
  • Milyen gyógyító erőket találtál az álmodban? 
  • Milyen segítségeket találtál az álmodban? 
  • Milyen kapcsolatban állhat ez az álmod más álmaiddal? 
  • Írd össze ennek az álomnak a legjellemzőbb tulajdonságait! 
  • Olvasd át a kérdéseidet és a válaszaidat, és gyűjtsd össze, milyen felismeréseid születtek ennek az álomnak az elemzéséből! 

 

Álomfejtés: Játszd tovább az álmodat! 

 

  • Amikor már úgy érzed, hogy tisztán látod magad előtt az álmod üzenetét, akkor játssz vele tovább! 
  • Folytasd az álombéli szerepedet! 
  • Mi történik veled? 
  • Mit cselekszel a továbbiakban? 
  • Mit mondasz? 
  • Miért teszed, amit teszel, miért mondod, amit mondasz? 
  • Mit érzel magaddal kapcsolatban? 
  • Azután lépj át az álmodban lévő másik fél szerepébe! 
  • Az ő nevében cselekedj! 
  • Az ő nevében beszélj! 
  • Az ő érzéseit érezd! 
  • A két álomalak folytasson párbeszédet! 
  • Játszhatsz az álmodban lévő tárgyakkal, állatokkal, növényekkel, élő és élettelen dolgokkal is. 
  • Beszélhetsz velük, kérdezhetsz tőlük, válaszolhatsz is az ő nevükben. 
  • Bármit megtehetsz, hogy megtaláld a válaszokat. 

 

Ezt a játékot játszhatod egyedül, Igazi jó barátoddal, bizalmasoddal. Szoktuk játszani csoportban is. 

A legfontosabb, hogy szabadon ellazult állapotban játsszál! Bátran engedd el magad! Ne szégyellj semmit kimondani! Mindent szabad gondolni, mindent szabad kimondani. Ne kössenek a tanult viselkedések, az illemszabályok, engedj utat az őszinte, kendőzetlen érzéseidnek. Ne félj a szélsőségektől, hiszen ez a képzeleted játéka! Mégis nagyon fontos, mert a legbelső, legtitkosabb érzéseidet mutatja meg. 

Az álomfejtés egy önsegítő módszer

Álmaid, és a képzeleted játéka a gondolataid, érzéseid megélését segítik, amelyek hatással vannak a mindennapi valóságodra. Anélkül, hogy tudnád, befolyásolják, és gyakran irányítják az egész lényedet, életedet. Ismerd hát meg a belső világodat! 

Az álomfejtés, az álmaink kikérdezése egy önsegítő módszer. Kiegészítheted a magad sajátságos kérdéseivel, amelyeket csak Te tudsz feltenni magadnak. Ha elakadtál, vagy szeretnéd bővíteni a tudásodat, kérj tanácsot az álomfejtés szakembereitől. 

Férfiak gyásza

A szakirodalom szerint a gyász mindenki számára alapvetően veszteség. Magában a változásban, a lélektani állapot megroggyanásában nincs nemi különbség, inkább ennek a nehezen feldolgozható érzésnek a feldolgozásában, megélésében lehetnek különbségek férfi és nő között. A gyász mély fájdalmat, szomorúságot jelent, ami sok esetben klinikai tüneteket is produkál. 

A férfiak gyászával kapcsolatban, elég a klasszikus férfi és női jellemvonásokra gondolnunk, azokra a gyakran sztereotíp meghatározásokra, miszerint a férfiak határozottabbak, keményebbek, erősebbek lelkileg is, kevésbé érzékenyek, könnyebben viselik a megpróbáltatásokat, érzelmi megnyilvánulásaikban inkább zárkózottabbak, egyedül, saját maguk oldják meg a problémáikat. Hogy ezek a tulajdonságok jobban segítenek-e a veszteség feldolgozásában, egyáltalán nem biztos, legfeljebb külső szemlélő azt mondhatja, a férfiak jobban viselik látszatra a gyásszal járó fájdalmakat. 

A nők egyébként is sokkal mélyebben, nagyobb intenzitással élik meg ezt az állapotot, ahogyan a szomorúságot, megaláztatást, és a bűntudatot is. Érvényesül a sztereotípia: a nők inkább érzelmi lények, mint a férfiak, ezért az erősebb nem képviselői könnyebben kezelnek egy érzelmi állapotot, mivel inkább a realitásba kapaszkodnak. 

A nők általában nyíltabbak, közvetlenebbek, jobbak a kapcsolatteremtésben és a kibeszélésben is, mindez segíti az asszonyokat abban, hogy szorongásaikat - a gyászban is - feloldják ill. kezeljék. Sokkal egyszerűbb a nő számára akár a közértben elmesélni régi szomszédjuknak problémáikat, vagy a liftben két emelet között elsírnia magát, szinte szabályosan megkereste az alkalmas személyt, hogy beszélhessen a bánatáról. A férfi erre képtelen, kívülről úgy látszhat, inkább elcsöndesedik, szomorúbb, mint máskor, megtörtebbnek tűnik a liftes vagy a közértes találkozásoknál. Ahogyan az élet más területein is szeretik a férfiak a vállukon vinni a világot, elhárítják a segítő kezeket, ebből fakadóan pedig az indulatait is messze rosszabbul kezeli, mint párj. A férfiak ilyenkor gyakran depresszióba süllyednek, vagy komoly pszichoszomatikus betegségek jelennek meg. 

Különbség van a társas lét megélésében is a különböző nemű gyászolók között, a férfiak ugyanis sokkal inkább magányosan szeretnék megélni ezt az állapotot. Elutasítóak, nemi szerepüknek megfelelően agresszívabbak, jobban magukba fordulnak. Úgy érezheti, támasznak kell lennie, azt kell demonstrálnia, ebben a nagyon nehéz időszakban is inkább összetartania kell a családot. 

Meghalt a nagyi, mit mondjak az ovis unokának

Ha valaki, mondjuk az egyik nagyszülő meghal egy kisebb gyermek környezetében, akkor a kicsi egy ideig nyugodt, várja, hogy visszatérjen, felébredjen. Nem gyászol a szó felnőtt értelmében, nem szomorú, nem kétségbeesett, látszólag bagatellizálja a dolgot, amire a felnőttek elég gyakran rosszallóan néznek, mondván, hogy milyen részvétlen, önző ez a gyerek. Holott dehogy. Aztán ahogyan telik-múlik az idő, és állandósul a nagymama hiánya, nem jön vissza, nem jelentkezik, elkezdődik a gyermeki gyász. Először csalódás, harag önti el a kicsit, dühössé válik a világra is, az eltűnt személyre is, majd ezt követi egy rezignált, fásult belenyugvás. 

Ilyenkor hagyni kell, hadd gyászoljon, ahogyan akar, ne várjuk el azt, amit mi magunk érzünk, mutatunk, viszont ne zárjuk ki a saját gyászunkból sem. Nyugodtan sírhatunk, beszélhetünk az elhunytról, nem kell megkímélni a gyereket a gyásztól, az érzelmeinktől, a haláltól. Általában igaz, hogy elég veszélyes mást mondani, mint ami a valóság, úgy tenni mintha, pedig mégsem… A felnőtt borzalomnak látja a halált, a temetést, és azért távolítja el gyermekét, mert meg akarja kímélni. Ám ilyenkor kizárják a kicsit a szituációból és a saját, valamint általában a család érzelmeiből. Ő pedig érzi, hogy valami nem stimmel, és mivel nem világos számára, hogy mi történik, elbizonytalanodik, talajtalanná válik. A lehető legrosszabb megoldás, amikor csupa féltésből és jó szándéktól vezérelve elküldik nyaralni a gyerekeket temetés helyett. 

A felnőtt számára a halott látása egy elválasztó funkció, utolsó pillantás, de a gyerek számára a halott felébredhet, hiába látja kiterítve. Éppen ezért nincs érzelmi kockázata annak, hogy ha a temetésre elvisszük az ovis korú gyereket, menjen csak, de vegyük tudomásul, hogy lehet, hogy bóklászni fog, játszik egy virággal, esetleg nevetgél. Az igazi veszély éppen az, hogy a rokonság, a felnőttek, megszólják. A közös gyászba való bevonás fontos, csak éppen ahányan vagyunk, annyiféleképpen csináljuk. 

A gyermekek halálfogalma

Három éves kor előtt nem szoktak még a gyerekek az elmúláson gondolkozni, de tulajdonképpen még ilyenkor sem tartják „igazinak”. Játék az egész. A kicsik – mi mást tehetnének –, eddigi élettapasztalatukat hívják segítségül a megértésben, az pedig azt diktálja nekik, hogy minden él. Számukra nemcsak az élőlények mozognak és cselekszenek, hanem a házak, bútorok, kövek is, minden. Ebbe a világképbe nem fér bele az elmúlás, a 4-6 évesek szerint ez csak átmeneti lehet. A mozdulatlansággal és az eltűnéssel párosítják persze ők is a halált, de azt gondolják, hogy visszafordítható. Az illető csak alszik vagy elutazott, de majd felébred, és előbb-utóbb hazajön. Azért bizonyos szorongás elég gyakran tetten érhető, elkezd félni a kis gyerek az anya eltűnésétől, a nagyon korán kialakuló szeparációs félelemhez hasonlóan.. 

És eljő a kaszás…

Az elmúlás átértelmezése 5-8 éves kor körül történik meg. Ebben a korban még mindig az jellemző, hogy a halált mint visszafordítható folyamatot élik meg, de kötik valamilyen alakhoz. Mint a népmesékben, jön a kaszás vagy a csontváz, ördög, szellem, fekete csuklyában – a nagyobbacska gyerekek tehát a megszemélyesítést használják, akárcsak a mesékben. Megjelennek a kérdések: Ki az öreg? Te mikor fogsz meghalni? Miért halunk meg? stb. , és valamikor a 10. életév körül, ennek a második korszaknak a végén döbbennek rá a gyermekeink is mindarra, amit mindannyian tudunk, de nem veszünk tudomásul, hogy a halál végleges, nem visszavonható és mindenkire vonatkozik. Ilyenkor élik meg azt is, hogy saját szüleit is elveszthetik. 

Miért divat a halál kamaszkorban? 

11-12 éves korra tehető tehát, amikor létünk végességéről már tudással bírnak a kiskamaszok, és először jelenik meg a felnőttekre jellemző halálfélelem. Megfigyelhető, hogy a kamaszok elég sokat törődnek a halállal, ami részben divat is, sok dal szól az elmúlásról, és szinte minden korban bizsergető egy tinédzsernek fekete halálfejes ruhákat hordani, de a divaton kívül más oka is van. A halál veszteség, tárgyvesztés, és a serdülők éppen ebben vannak otthon. Pont most vesztik el gyerekkorukat és nyerik meg az egyébként nem feltétlenül vágyott felnőttkort. Amihez, bármennyire is tiltakozunk ellene, a halál tudomásul vétele és az elmúlás elfogadása is hozzátartozik. 

Hogyan viselkedjünk a gyászolóval? 

Az emberek nagy többsége tényleg szeretne segíteni, együtt érez, és sajnálja, hogy a másikat hatalmas veszteség érte. Csak éppen ezt nem tudják kommunikálni. Sokan zavarukban úgy döntenek, hogy inkább nem mondanak semmit, ami elég rossz döntés. Számtalan faramuci és tragikomikus helyzet alakulhat ki, amit gyakran végül a gyászoló old meg. 

Ha valakinek pl. nagyobb gyermeke hal meg – ami szerencsére ritka – ehhez gyakorlatilag senki nem tud viszonyulni. A környezet olyan hatalmas tragédiának tartja, hogy nem tud mit mondani, szegény szülők pedig azt látják, hogy eddigi kedves ismerőseik valami köszönésfélét morognak az orruk alatt és elsietnek, az emberek feszengenek a közelükben és átmennek a másik oldalra, ők pedig a letaglózó gyászon kívül még úgy is érzik, mintha leprások lennének, akik elől menekülni kell. 

Ha a gyászoló valamelyik szülőjét vagy társát veszítette el, egy kicsit könnyebb a környezetnek. Léteznek sztereotípiák, amiket ilyen esetekben elő lehet venni. Sokan mondogatják, hogy: 

 

  • majd az idő megoldja
  • – 
  • neki már jobb ott, ahol van
  • – 
  • szép élete volt
  • – 
  • légy erős, neked élned kell tovább. 

 

A gyászoló szempontjából minden jobb, mint a semmi, tehát ezek a suta mondatok lényegesen többet segítenek, mint a hallgatás, de azért eléggé megakasztják a társalgás fonalát. Mert mit lehet arra mondani, hogy neki már jobb ott, ahol van? Miért jobb? Annyira rémes volt itt, a családjában élni, hogy bárhová került, csak jobb lehet? Persze nem válaszolja ezt a gyászoló, mert ő is tartja magát a játékszabályokhoz. Hogy valakinek szép élete volt, a lehető legnagyobb tett a világon, hiszen nyilván ő alakította így. De a gyászolónak nem segít, mert nem az a problémája, hogy az elhunytnak milyen volt az élete, hanem az, hogy a sajátját összerakja. Erre nem lehet mit válaszolni, és ugyanilyen az a felszólítás is, hogy légy erős, élned kell tovább, és édestestvére, a „majd az idő megoldja”. 

A veszteséget átélt emberek persze tudják, hogy általában a jó szándék vezérli a többieket, ezért ők is megpróbálnak tenni a jó viszony érdekében, legtöbbször azt, hogy úgy tesznek, mintha nem is gyászolnának, hogy a másiknak ne legyen kínos a találkozás. Bizonyos helyzetekben, munkahelyen, futólagos ismeretségek esetében ez rendben is van. 

Ha azonban tényleg segíteni szeretne valaki a gyászolónak, három dolgot tehet. Az első: hallgassa meg. Ne rekessze be a társalgást néhány közhellyel – vigyázat, a vallásos közhelyek sem kivételek –, hanem fejezze ki a sajnálatát, mondja el, hogy biztosan rossz most a másik embernek és nyilvánítsa ki minden lehető módon az együttérzését. Így a gyászoló, ha akar, bekapcsolódhat a beszélgetésbe. A másik ajándék, amit egy ember adhat bajban lévő barátjának vagy rokonának, az idő. Ha valaki megteheti, egyszerűen legyen ott. Menjen el minden nap, tegyen-vegyen, beszéljen bármiről. Katalinnal történt, hogy váratlanul meghalt a férje. Gyermekkori barátnője, Rózsa naponta meglátogatta a gyász elején, minden nap elvitte magával a varrógépet, és szép lassan két hónap alatt varrt egy patchwork ágytakarót. Tökéletes megoldás volt. Volt valami tennivaló is, és bármiről lehetett beszélgetni is, és felbecsülhetetlen az ajándék szimbolikus értéke. Komoly és nagy segítség lehet az is, ha valaki a gyakorlati tennivalók egy részét átvállalja. Ha a gyászoló amúgy sem intézkedős alkatú ember, szép lassan elborítja az elintézendő ügyek tömege. Nagy megkönnyebbülést okozhat, ha valaki leemeli ezt a terhet a válláról. 

Az sem baj, ha valaki úgy érzi, nem tudja felvállalni a bajban lévő barátját, rokonát, nyilván ennek is megvan a maga oka. Részvétet nyilvánítani és az együttérzést kifejezni azonban a legelemibb udvariassági szabályok közé tartozik. Nem szabad elmulasztani

Mikor kell elmenni pszichológushoz? 

Ha a halálesetet követően a gyászoló három hónapnál hosszabb ideig altatókat, nyugtatókat szed, ha a feszültségeit, szomorúságát egyre inkább alkohollal próbálja oldani, ha öngyilkossági szándéka van, ha pánikbetegség vagy hypochondria alakul ki nála, indokolt, hogy szakemberhez forduljon. 

Egy évig teljesen normálisnak tekinthető mindenféle lelki zavar, ami nem azt jelenti, hogy a gyászév elteltével minden úgy folytatódik, mint régen. Annyit azonban már szoktak érezni egy év múltával a gyászolók, hogy képesek lesznek tovább élni, a kapcsolataik helyrerázódnak, barátokra, ismerősökre találnak, tehát valamilyen új, az elhunyt nélküli életük kezd kialakulni. 

Önmagában tehát azért, mert valaki boldogtalan, levert, és már eltelt a gyászév, nem kell pszichológushoz fordulnia. Akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha: 

 

  • A gyászoló emberi kapcsolataiban problémák jelentkeznek, akár úgy, hogy visszahúzódik, elmagányosodik, akár fordítva, ha mindenkinek folyton az elhunytról beszél és folyamatosan lefáraszt mindenkit maga körül, akkor gyanús, hogy rosszul feldolgozott, elakadt gyászfolyamatról van szó. 
  • A depresszió bizonyos foka természetes, és nem is kell depressziónak nevezni. Mikor lenne bánatos, szomorú, elkeseredett az ember, ha nem a gyászban? De itt is van egy határ, amit a környezet általában érzékel. A túlzott mélabú figyelmeztető jel, tehát ha a gyászoló nem kel fel, nem tartja rendben magát és környezetét, érdektelenné válik és csak befelé fordul, akkor szakemberre van szüksége. 
  • Vannak olyan emberek, akik betegségeket produkálnak, állandóan változó és nehezen gyógyuló testi tünetek törnek rájuk. A fájdalomszindróma is ide tartozik, aztán ha kiderül az egyik betegségről, hogy nincs is, jön egy másik. Ilyenkor a testünk beszél, ő mondja el, hogy nem vagyunk jól. 
  • Ha a gyászoló akár a temetővel, akár az eltávozott tárgyaival sajátos kapcsolatba kerül, akkor is gyanús, hogy elakadt a gyászfolyamat. Ha pl. az özvegy elhunyt párja összes tárgyát összerendezi és beteszi középre a hamvakat tartalmazó urnát, amolyan házi múzeumot-mauzóleumot alakít ki, amit mindenkinek meg kell néznie, elég biztosan mondhatjuk, hogy komoly bajban van a gyászával. Ha pedig egy nagypapa csak azt a programot tudja az unokáival elképzelni, hogy a nagymamát meglátogatják a temetőben, akkor gyanús, hogy a nagypapának van dolga a gyásszal. 

 

Pszichológust igénybe venni nem a gyengeség jele. A szakember segít abban, hogy egy problémát kívülről lássunk, a gyászoló külső tükörben pillanthatja meg önmagát. Ha úgy dönt, hogy nem akar itt megrekedni, hanem tovább szeretne haladni a gyászfolyamatban, ebben is segítséget kap. A fel nem dolgozott gyászt, önmarcangolást, lelkifurdalást, bánatot és az összes, a gyásszal járó zavaros érzelmet egy jó szakember segíthet feldolgozni, ami persze nem azt jelenti, hogy a fájdalmas gyászmunkát másra lehetne testálni. De azt el lehet érni, hogy nagyjából 10 találkozás után a gyászoló ismét szabad levegőhöz jusson. Legtöbbször az a gond, hogy az emberek meg vannak arról győződve, hogy a gyászuk hatalmas, és nem veszik észre, hogy patológiássá vált.